Húsvétkor Bihar megyében jártunk, rokonokat és egy volt osztálytársamat látogattunk meg Timivel. Kellemesen telt az a néhány óra Nyüveden, ahol Szigeti Ferenc és neje, Szidónia laknak, szolgálnak, hisz Feri református lelkipásztorként került a faluba. Szépen sütött a nap, a frissen vágott fű illata csiklandozta orrunkat és két nagy lihegő bernáthegyi ügyelte fel a kertet, ha idegenek vetődtek a környékre. Hirtelen eszembe juttatta a kolostor-blogos Andrásékat.

Nyüved, a lelkész család és a bernáthegyik

Nagyon tetszett az otthonos hangulat, amivel fogadtak bennünket, helybéli forrásvíz, szörp, igazán ritkaság ilyesmi a hétköznapi, városi életünkben. Szidónia megkínált kávéval, de a fővő leves és egyéb konyhai tennivalója mellett elfelejtett kávéskanalat adni a cukor mellé, mikor ez tudatosult benne, arra kért bocsássak meg neki feledékenysége miatt...

Jelen esetben, mivel a megocsátásról szeretnék írni néhány dolgot, a fenti történet természetesen nem ígényelt semmilyen megbocsátást, hisz csak egy apró-cseprő kis dologról volt szó. Általában az ehhez hasonló könnyed helyzeteket még az ígényesebb emberek is elnézik. Ezt nevezhetnénk a megbocsátás enyhe, light-os változatának.

De mi történik azokban az esetekben, helyzetekben, amikor valami felháborító, idegesítő, sértő dolog történik velünk? Milyen folyamatok zajlanak le bennünk azokban a pillanatokban, és még egy (jó) ideig az esemény után? Miért?

A normálisnak vélt ember sokmindenre reagál és a saját igazát hangoztatja: “Nekem van igazam!” vagy épp ellenkezőleg “Ez igazságtalanság!”. Az ilyen típusú ember a saját véleményére másoktól vár megerősítést, ha ez nem töténik meg, mégnagyobb indulat kel benne.

Egy másik típusú ember viszont magára vállal minden felelősséget: “Jaj, én vagyok a hibás. Engem kell megbüntetni.” Ezen személyekből az önbecsülés fokozatosan kezd kikopni és persze emiatt is a világot igazságtalannak vélik, hisz “a jók mindig szenvednek”.

Mivel mindig változik valami, legyen az a környezetünkben vagy önmagunkban, a nehezebb helyzetekben valószínű, hogy a fenti két kategória egyikébe könnyen beletartozhatunk. Ezt ha utólag felismerjük magunkban, megbizonyosodhatunk arról, hogy a belső egyensúlytól, nyugalomtól, elégedettségtől és szeretettől messze állunk, hisz figyelmünk és egész lényünk nyakig van az adott problémában.
Ebből elég nehéz szabadulni, de nem lehetetlen.
Az egyik barátunk az idő, mely segít elmulasztani a gondot, de ez a hosszabbik út, sajnos feszültséggel és netán szorongással jár. Ezt nevezte Sziddhárta Buddha szenvedésnek, melynek véget vet a megvilágosodás.
A másik viszont a rövidebbik út, mely egy isteni képességet vesz igénybe, a megbocsátást. Jézus Krisztus főleg ezt tanította és adta át követőinek.

Egy gond, esemény, helyzet, gondolat megbocsátása rengeteget könnyít rajtunk, hisz eljuthatunk akár a probléma csírájáig, ami a szeretetben megszűnhet. A megbocsátás folyamatában az elme lassan elcsendesedik, az agy elkezd pihenni, és akár megjelenhet szívünkben a szeretet, az önvaló fénye.

Érdemes többször gyakorolni a megbocsátást, még akkor is, ha nem bánt meg senki vagy mi sem sértünk meg senkit, az általános megbocsátás mihamarabbi elsajátítása a későbbiekben, nehezebb időkben jól jöhet. Ezen kívül elősegíti a kiegyensúlyozott, nyugodtabb életvitelt, illetve a toleránsabb viszonyulást az emberekhez akár kényesebb helyzetekben is.

Finomszinten a megbocsátás a hatodik csakrát, agnyát nyitja és ennek kedvező. A jelenben tart, segíti a kundalini túljutását a szűk kapun vagy résen, melyre az elme két lebenye, az ego és a szuperego nyomást gyakorol. Ennek az energiaközpontnak a hátsó része (back-agnya) szoros kapcsolatban van a gyökércsakrával, amennyiben ez a két központ jól működik, a gyermeki bölcsesség átformálódik megértéssé, éretté válik, mélységet ad a meditációnak és a gondolatmentes tudatosságnak.

3 megjegyzés:

  1. De jó látni így mindenkit most ebben a blogbejegyzésben, és ezeket a sorokat olvasni.
    puszi nektek

    VálaszTörlés

 
Lábléc nézete