10 év után

Azt vettem észre az utóbbi időben, hogy körülöttem néha annyira felpörögnek az események, alig tudom őket követni. Lassan már oda jutok, hogy nem tervezek be semmit előre, hanem hagyom a dolgokat maguktól alakulni. Így változnak a hétvégi utazások, programok és tervek: fesztiválok, keresztelők, lakodalmak, önmegvalósulás adás és nem utolsó sorban osztálytalálkozó.

Az elmúlt szombati nap elég érdekesen kezdődött, kisebb, szokatlan izgalommal és fáradsággal indultam neki az útnak Kolozsvárról Zilahra, a 10 éves érettségi találkozóra. Ahogy az iskolához értem és néhány volt tanárommal találkoztam az izgalomnak és a fáradságnak nyoma veszett, egy egészen más hangulat kezdett kialakulni az iskolaudvaron, főleg amikor a régi osztálytársakkal is üdvözöltük egymást. A 34-es létszámból több mint 20-an gyűltünk össze az ország és a világ különböző részeiről. A régi osztályteremben névsorolvasás közben a jelenlevők beszámoltak röviden az eltelt tíz esztendőről, a hangsúly főleg az elért tanulmányokon, a karrieren és a családi helyzeten volt. Egyesek tovább tanulnak, képezik magukat, mások dolgoznak, vagy a családi teendőjükkel foglalatoskodnak, de akad olyan is aki az éjszakai életet választotta magának. Vannak olyanok, akik megelégednek azzal, amit elértek, másokat pedig hajt ennek az ellentéte.
Beszéd közben azért elcsattant egy-egy jó poén, felelevenítettük a régi diák-tanár, tanár-diák szivatásokat, ugyebár anno egyik szülte a másikat :-)
Ezek után a tanárok meséltek, ki mit ért el azóta, milyen továbbképzést szereztek, hány könyvet írtak/fordítottak, netán ki vonult vissza. Ám egy idősebb tanárnő, aki már elég rég nyugdíjba ment és akinek tanítási módszerei néha kiábrándították diákjait, olyan kellemes és szívhezszóló bíztatásokkal illetett minket, mely teljesen meglepett, gondolataim mondhatni megbénultak.
Ady Endre vagy Wesselényi Miklós, kiknek nevei szorosan fűződnek a néhai kollégiumhoz, eszembe sem jutottak akkor, csak most, amint a tanárjaimra gondolok.


Volt olyan megállapítás, hogy senki sem változott az elmúlt években, mindenki olyan, amilyen volt. Lehet ez igaz, én viszont teljesen más szemszögből figyeltem őket, másvalamit kezdtem el értékelni bennük és felfedezni néhány szem ragyogását, mosolyukat, őszinteségüket, még akkor is, ha kevés szót váltottam velük.

Beszélgetés után kiballagtunk a temetőbe, megemlékeztünk az egyik osztálytársunkról, akit 3 éve szerencsétlenség ért.

Késő délután összegyűltünk az egyik vendéglőben, elkezdődött az éjszakába húzódó nemulass, eszem-iszom, a komolyság és viccelődés váltogatta egymást, érezhető volt egy felszabadulás a légkörben, már nyíltabban beszélgettünk egymással. Ki-ki beszámolt részletesebben az életéről, a történtekről, vágyairól, jövőképeiről, netán a kiszámíthatatlanságokról.

Eltelt tíz év, a test megérzi, a külsőségeken meglátszik, viszont a lélek állapotára a jelen pillanat, a jókedv, az öröm, az időtlenség jellemző, mely távol áll a bizonygató komolyságtól és a személyes elvektől.

Köszönet mindenkinek, egyaránt azoknak, akik részt vettek az eseményen és azoknak is, akik csak gondolatban tartottak velünk! Remélem 5 év múlva ismét találkozunk ugyanott, ugyanúgy (netalán másképp).

Csongor képeiből >>itt<< megtekinthető néhány mozzanat.