A játszás öröme

/ és a délibáb kergetése /

Voltál-e már olyan helyzetben, hogy egyik nap olyan felszabadultan játszottál, mint egy kisgyerek, vagy annyira élveztél egy dolgot, hogy teljesen feldobta a napodat, mondjuk egy film, egy zeneszám vagy egy klipp? És egy másik nap ugyanazt szeretted volna átélni, ám már nem sikerült?

Hidd el, hogy ez velem már megtörtént nem egyszer, és most kezdtem el megérteni azt, hogy miért! Az elme az érzéseket és az élményeket történésekhez, kiváltó okokhoz köti, majd ragaszkodik hozzá.

Egy nap munkába menet egy fiúcska a nagymamájával labdázott az egyik ház udvarán. Elég kedvetlenek voltak, unalom ült mindkettejük arcán és érződött egy sóvárgás rajtuk. A labdát csak dobták, rugták egymásnak a legkisebb öröm nélkül. Mintha kényszerből játszottak volna, mert szépen sütött a nap.

Ekkor esett le az, hogy valami hasonlót már átéltem én is gyerekkoromban. Például egyik nap fantasztikusat játszottunk az unokatestvéremmel, de másnap hiába akartam ugyanazt az élményt és varázst átélni, már nem lehetett.

Az elmémben leraktározódott egy cselekmény,  ami valami varázslatos dolgot rejtett magában, egy élményt. És másnap már csak egy elképzelés maradt az egészről, és az élmény egy töredéke, melyet újra át szerettem volna élni. Ekkor azt hittem, hogy ha ugyanazt csinálom mégegyszer, mint előző nap, akkor az ugyanolyan felemelő hatást vált ki bennem. Nem jött össze :-)
Maga az elme elvárja, hogy a dolgok ugyanúgy történjenek, mint előző nap, azzal a reménnyel, hogy ismét ugyanabba a boldogságba kerüljön. Csakhogy ez már az elme kondicionáltsága, mely ellenáll a felszabadultságnak, a kellemes örömteli jelenállapotnak.

Ugyanezt éreztem a labdázó néni és unokája esetében. Mintha egy délibábot kergettek volna, mintha egy múltbeli élményképet szerettek volna elérni, egy régi érzést átélni, melyet valamikor labdázáskor éltek át.
Az elme időhöz és tárgyakhoz köti magát, illúziót szülve. Bemeséli, hogy márpedig a labdázástól volt jókedved, és labdáznod kell ahhoz, hogy ismét örömteli pillanatokat éljél át :-)
Ám az a részünk, mely valójában, felszabadultan örül, az a lélek és nem az elme, nem az ego. 

A labdázás az csak egy spontán megálló volt egy felszabadult pillanatban. Ám az élet tovább halad, minden pillanatban más esemény történik, máshol, máskor. De a pillanat az MOST van.

És ezt az egészet ki lehet vetíteni az élet bármely területére, mely valaha valamilyen örömet nyújtott: zeneszám meghallgatása, klipp vagy film nézése, hobby, egy vallásos rituálé vagy akár egy pikánsabb dolog.

Tetszett a bejegyzés?
Oszd meg barátaiddal, vagy Like-old, és írj bátran megjegyzést! A hírlevelekre pedig ide kattintva iratkozhatsz fel (rövid, de tanulságos tanulmány üti a markod)...