Anthony de Mello - Megváltás, részlet a Forrás fakad című művéből:
tudatosítom magamban azokat az érzéseket, amelyeket a testemben érzek ...
a rajtam lévő ruhák hozzám simulását ...
a szék keménységét...
tudatosítom magamban a környezetem neszeit és zörejeit ...
és tudatosítom magamban minden egyes lélegzetvételemet ...
Tudatomat most pedig arra a tényre fordítom, hogy élek ...
Elképzelek magamban egy virágzó növényt, vagy egy élettel teli állatot ...
Olyan személyre gondolok, aki minden izében "igent" mond az életre ...
Milyen tulajdonságokat fedezek fel e személyben? Számomra mit jelent az élet igenlése? ...
Egy dolog biztos: nem lehet az életre anélkül igent mondani, hogy az ember meg ne tagadná múltját és jövőjét ...
A múlt. Tegnap. Nem élhetek teljesen, ha a múltamba kapaszkodom, mert a múlt már csak emlék, csak a gondolkodásom terméke. Nem a valóság. Aki tehát a tegnapban él, az halott.
Ezért elengedem a tegnapjaimat, azt a hajlamomat, hogy a tegnapban éljek. A múlthoz való ragaszkodás egyik módja a sérelmeinkhez való ragaszkodás.
Első lépésként a jelenben való teljes élet felé egy listát készítek azokról az emberekről, akikre valamiért neheztelek ...
Megbocsátok mindegyiknek, feloldozom őket, kegyelmet adok nekik és elengedem őket ...
Nem tudok úgy megbocsátani, ha azt érzem, hogy csak ők a vétkesek, s én teljesen ártatlan vagyok.
Be kell látnom, hogy az elkövetővel együtt én is felelős voltam mindazért a bántalmazásért, amelynek áldozata lettem ...
Nehéz akkor megbocsátani valakinek, ha cselekedetét csak úgy tudom felfogni, mint a Gonosz megtestesülését. A helyzet az, hogy az általa elkövetett sérelem a javamat szolgálta. Olyan eszköz volt, amelyet Isten arra használt, hogy számomra kegyelmet hozzon. Mint ahogy Isten Júdást is eszközként használta, hogy az emberiség es Jézus kegyelmére találjon ...
Ha már nem akarok a múltban élni, akkor a sajnálkozásaimat is éppúgy el kell hagynom, mint a sérelmeimet. Mindazt, amire veszteségként gondolok, ezek:
hibáim,
az élettől kapott sebeim, hátrányaim,
hogy nem voltak lehetőségeim az életben,
az úgynevezett rossz tapasztalataim ...
Meg kell tanulnom, hogy mindezt áldásnak tekintsem. Mert az élet táncában minden azért dolgozik össze, hogy nekünk jót tegyen.
Ha már mentes vagyok sajnálkozásaimtól és sérelmeimtől, akkor a jó tapasztalataimat és élményeimet is el kell engednem. A tapasztalatok, akár csak a földi javak, felhalmozódhatnak, s ha ragaszkodom hozzájuk, akkor ismét a múltban fogok élni.
Ezért istenhozzádot mondok mindannak, amit kincsként őrzök a múltamból, legyenek azok személyek ...
helyek ...
elfoglaltságok, munkák ...
vagy éppen tárgyak.
Sosem látjuk viszont egymást, mert amikor visszatérek, ezek a személyek és tárgyak már megváltoznak.
Én is más leszek már, minden más lesz. Ezért elbúcsúzom tőlük, köszönetet mondok nekik, de elbúcsúzom tőlük.
Elengedtem tegnapjaimat. De még meg kell szabadulnom holnapjaimtól is, mert a múlthoz hasonlóan a jövő is halott - csak az értelem tákolmánya - s ha abban élek, akkor halott vagyok a jelenre, arra, ami itt és most van.
Ezért hátat fordítok minden kapzsiságomnak, sóvárgásomnak és érvényesülési szándékomnak, mindannak, amit meg akartam szerezni, amit meg akartam tenni az életben, hogy egyszer majd valaki legyen belőlem ...
Az élet nem a holnap: az élet most van.
Mint ahogy most, a jelenben van a szeretet ...
Isten ...
és a boldogság is ...
Azokra a dolgokra gondolok, amelyekre mohón vágyódom, és képzeletben eltaszítom ezeket magamtól ...
Áldott megkönnyebbülés! Mert amikor elhagyom kapzsi vágyódásaimat, megszabadulok aggódásaim és szorongásaim kötelékeitől, és szabadon élhetek.
Egy darabig ízlelgetem ezt a megkönnyebbülést és szabadságot ...
Miután így megszabadultam a jövőtől és a múlttól, a jelenbe térek, hogy olyannak érezzem és tapasztaljam az életet, amilyen az itt és most: mert az örök élet most van, az örök élet itt van:
figyelek a körülöttem lévő zajokra ...
tudatosítom magamban a be- és kilégzéseimet ...
testem érzéseit ...
hogy amennyire csak lehet, a jelenben legyek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése