Tagore: Január

Rabindranath Tagore: önmegvalósult indiai költő, író, zenész, tanár, aki bejárta Európát, nagyon gazdag élettapasztalattal bírt.

Apja Angliába küldte jogot tanulni, ám mielőtt befejezte volna az egyetemet hazatért arra hivatkozva, hogy az angoloknak is van mit tanulniuk a felsőoktatásban. Művészettel foglalkozott, verseket írt, sőt mi több ő írta meg és zenésítette meg az indiai himnuszt. Önerőből iskolát alapított, melynek szellemisége a szabadságra és a tanulás szeretetére irányult. Nehézségekbe ütközött, mivel az indiai tanügy nem fogadta el tanítási módszereit, nem kapott senkitől sem támogatást, kénytelen volt saját műveinek eladásából fenntartani az iskoláját. Saját maga fordította le egyik leghíresebb kötetét, a Gitanjali-t angolra, amivel híressé vált nyugaton is, ő volt az első ázsiai, aki irodalmi Nobel-díjat kapott, majd a Kalkuttai Egyetem irodalomtudományi doktori kitüntetéssel adományozta meg, mely lehetőséget és elismerést nyújtott számára a hivatalos oktatásra.

1919-ben, a Gandhi vezette békés jellegű függetlenségi mozgalomban az angolok kegyetlenül sok indiait lemészároltak, válaszként Tagore felmondta lovagi rangját, majd meglátogatta a nagy lelket böjtölése közepette, felolvasott neki néhány költeményét a Gitanjaliból, melyet Gandhi nagy érdeklődéssel hallgatott. A Mahatma (nagy lélek) megnevezést is ő adta Gandhinak.


Néhány idézet az Indiai bölcsességek minden napra című válogatott művéből.

Január 11.
Hajlamos vagyok rá, hogy a mindennapok tennivalói közepette azt higgyem magamról, hogy nélkülözhetetlen vagyok. Ama sok eszköz közül, mellyel a természet munkát csal ki az emberből, ez a büszkeség az egyik leghatékonyabb. Aki egyedül a pénzért dolgozik, csak addig teszi ezt, ameddig megfelelő bért kap érte. Minden, ami ezen túl megy, számára veszteség. Ám azok, akiket a büszkeség hajt a munkára, sohasem találnak nyugalomra, sohasem végzik el a feladatukat.

Január 19.
A dologi világ, amelyben élünk kibillen egyensúlyából, amint elvész a szeretet világához való kötöttsége. Lelkünk ilyenkor drága árat fizet az egyébként értéktelen dolgokért. Ez csak úgy történhet meg, ha az anyagi dolgok börtönfala végérvényesnek tűnik a szemünkben. Ilyenkor veszekedés, féltékenykedés támad, és úgy érezzük, kénytelenek vagyunk harcolni a térért és a lehetőségekért, mert mindkettő behatárolt. E zsarnok elől csak úgy menekülhetünk, ha szeretetben élünk. Akkor a dolgok elveszítik képzelt árukat, mi pedig eljutunk a szellemi szabadsághoz.

Január 21.
Amikor belépünk az élet színházába, a színpadnak háttal ülünk le. Az aranyozott oszlopokat és díszeket nézegetjük, bámuljuk a jövő-menő tömeget, és amikor a végén kialszanak a fények, csodálkozva kérdezzük, mi végre volt az egész. Ha belső színpadunkra figyeltünk volna, a szerető lélek örök színjátékának lehettünk tanúi, és észrevettük volna, hogy bár akadnak közben szünetek, de e játéknak soha sincsen vége.

Január 23.
Sötétben határtalan méreteket ölthet a félelem, mert ez a közeg önmagunk árnyéka, amely nem tud a mindenható lélekről - énünk árnyéka, amely kételkedik, hitetlen, amely egyre csak tagad, és az egyes tényeket félelmetes módon felnagyítja és eltorzítja. A mindenható lélek fényében felismerjük a dolgok harmóniáját és azt is, hogy amint egyre inkább megismerjük a valóságot, eltűnnek a konfliktusok, mert a lét maga harmónia.